Kulcs-szavak: anyagszín-tónus, elő-tónus, helyi kontraszt, kerületkövető felderítés, képsík-mozaik, levegő-perspektíva, környezeti belemetsződés, reflex-fény, rejtett tónusváltó, szélső érték, szürke-skála, térsík, tónus-kezdemény, vetett árnyék, vonalfél-szomszédság.
Hasábok tónusozása első éven, 2009. október 19-én (BME Építészkar, Rajzi Tanszék) MB demo-rajza ceruzával.
A “Helyi Kontraszt” elméletét szemléltető vázlat körüli magyarázó ábrák értelme a következő:
Fent balra - a négyzetlapot belső sarkainak függőleges vetítgetésével egyszerű geometriai formákra bontjuk.
Lent balra – Helyi kontrasztok a fed-lapon. A megfigyelt szélső értékek kiterjesztése (összemosása) szürkeskálával valósul meg. Minden technika sarokköve az ÁTMENETEK képzése.
Fent jobbra - T-csomópont felbontása. Ahány vonalszakasz, annyi megfigyelés, azaz döntés szükséges!
Fent középen jobbra – Figyelmünk fókuszában a megfigyelés köre. Csak az egyik vonal-fél lehet a “sötét” oldal, amelyet legyező-szerű (söprűnek is nevezett), később kiterjeszthető tónuskezdeménnyel jelölünk meg.
Fent középen balra – az első képsík-mozaikhoz tartozó megfigyelések száma. A helyi kontrasztokra vonatkozó megfigyelések zöme a folyamat elején lezajlik.
Fényt árnyékok közé szorítva jelenítünk meg, Ceruza-technikai példa a gömbökre (MB: Gyümölcsök, 2002)
Bevezetésképpen idézzük fel a “Bevezetés a bútorrajzba” című MB-tanulmány néhány részletét:
…A vetett árnyékokat és az esetleges tükröződéseket vonalrajzunk szerkezeti felépítése során is felhasználhatjuk [1]. Az árnyékok további részletekre tagolják a síkokat, s ez által újabb környezeti belemetsződések keletkeznek. Az így nyert képsík-mozaikokat egyszerű geometriai formák felidézésével visszük át rajzlapunkra.
Ha elkészült a vonalas vázlat, tónusokkal kihangsúlyozhatjuk az ábrázolt tárgy környezetéhez viszonyított formáit. Egy fekete-fehér ceruzarajz a szürke-skála árnyalás-lépcsőin keresztül érzékeltetheti a testek térbeli kiterjedését.
A három dimenzió bemutatása kétirányú papírunkon akkor lesz sikeres, ha a fényeket nemcsak a tárgyon, hanem annak környezetében is gondosan megfigyeljük.
Keressük ki a tárgy ön- és vetett árnyékait, az alapsík és a háttér általános tónusait és vessük össze a látvány különböző anyagszíneit is egymással!
Viszonyítsunk minden foltot a szomszédjaival, majd a vetett árnyékokat külön is vegyük sorra! Akár ez utóbbival is kezdhetnénk a tónusozást:
1 – vetett árnyék a padlón,
2 – a háttér és a tárgy megvilágított részeinek találkozása,
3 – a tárgy önárnyékos részei, viszonyítva saját megvilágított lapjaihoz ill. a háttér megvilágított foltjaihoz, s végül
4 – a háttér egyéb részletei, vetett árnyékok a falon, anyagszín-tónusok, stb.
Gyakorlatban a ceruza-tónusozás „vonal-eltüntetést” jelent, ha most a vonal-szó alatt a kontúrt értjük. Követve a tárgy körvonalát, szakaszról-szakaszra feltesszük magunknak a kérdést: „Melyik oldal a sötétebb?”
Ha vonal-határt látunk (hacsak nem odafestett csík volt) akkor ott bizonyosan tónus-különbségnek kell lenni. Ha a háttér sötét, a test világos. Ha a háttér kivilágosodik, a testen belül a kontúr mentén sötétebbnek kell lennie.
Így haladunk végig a kontúrvonalak mentén, a vonalhálóval szabdalt síkot fény-árnyék mezőkké alakítva. A sok megfigyelt részletet végül nagyobb egységekbe „összemossuk, s átmeneteket képzünk [2]. Például: a padló-felületet anyagnak tekintve, utólag újabb tónusréteget teszünk rá, s ez által betakarjuk a tükröződések korábban üresen hagyott foltját.
Hunyorítsunk a legvilágosabb és a legsötétebb részek megtalálásához! Ismerjük meg eszközeink korlátjait! Egyik végpont a papír fehérje, a másik ceruzánk vonalháló-rétegei.
A legsötétebb ceruza-árnyékot négy-öt réteg egymásra helyezésével érhetjük el. A parányi közzel párhuzamosan sorolt, enyhén ívelt vonal-sorozatok (hálók, kiterített „söprűk”) egymással hegyes szöget zárnak be. A sötétítést nem csak a ceruza papírra nyomásával érhetjük el, hanem vonalrétegek egymásra helyezésével [3].
Lehetőleg azonos nyomot hagyjon tónusozó ceruzánk mindenütt. Nincs szabály, csak javaslat – találja meg mindenki saját stílusát!
Tónusozásnál (a fenti részletek keresgélése közben) ne tévesszük szem előtt a nagy összességet. Törekedjünk az egyszerű formák (síkok, élek, sarkok) visszaadására.
A bonyolultabbakat is bontsuk síkokra! A vastagságokat is inkább túlozzuk el, mintsem hogy elsikkadjon az anyagszerűség!
A vonalháló frissebbnek hat, ha a közökben egy kicsit kilátszik a papír fehérje. Ez a sötét tartományra is érvényes. A túl sűrű feketítés ellenkező hatást érhet el, ha csillog ill. „beragad”.
A sötét nem abszolút érték, hanem viszony! Ha mellette világos van, sötétnek hat. A vakítóan világosat szintén a körülötte való sötétebbel érzékeltethetjük.
Célszerű a vonal-sorozatot a kontúr-letapogatás folyamán a körvonallal párhuzamosan indítani. Az első néhány, szorosan a kontúr mellé húzott vonalunk mindjárt el is tünteti annak határ-jellegét, s szemünk előtt elkülönül egymástól a két felület.
Lehetőleg keveset radírozzunk, mert az gyakran maszatol – inkább kihagyásokkal hagyjuk a papír fehérjét érvényesülni! (Puha, gyúrható radírral viszont eredményesen tisztogathatjuk rajzunkat.)
Papírlámpás, 2009. (További ceruza-példákat l. MB picasa-albumaiban)
A tárgy és a háttér találkozása mentén bizonyos „fénykontúr” (glória) figyelhető meg, amely a levegő-perspektívából következik. Ez a jelenség közel hasonló tónusok találkozásánál segít a tárgy és környezetének elkülönítésében. Ellenfénynél ez fokozottan érvényesül.
Hivatkozások:
[1] MB: Székrajz szöveggel, 1995
[2] MB: Helyi Kontraszt – a vonal menti tónus, 2003
[3] MB: Ceruzatechnika, 2009
[4] MB: Drapéria-tan, 2009
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése